A KOMMUNIsta Diktatúra ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA - Február 25.

---

1947. február 25-én politikai életünkben példátlan esemény történt: a hazánkat már valamivel több, mint két esztendeje megszállva tartó Szovjetunió belügyi hatóságai egyszerűen a nyílt utcán elrabolták, majd a Szovjetunióba hurcolták Kovács Bélát, az FKGP, az akkori kormánykoalíció legerősebb pártjának a főtitkárát, aki nemzetgyűlési képviselői minőségében mentelmi joggal is rendelkezett, egy idegen, megszálló hatalom képviselői egyszerűen elhurcolták, s idegen országba deportálták.

Mindezt azért, mert ő és pártja útjában állt a kommunisták azon törekvésének, hogy totális diktatúrát vezessenek be, likvidálva és törvényen kívül helyezve minden más politikai pártot és civil szervezetet.

2000-ben egy országgyűlési határozat eredményeképpen február 25. lett a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja hazánkban. A szerencsétlen áldozatok előtt rójuk le tehát kegyeletünket a mai napon.

A földkerekségen a kommunista ideológia nevében 100 millió ártatlan embert gyilkoltak meg. A kommunizmus így köztörvényes bűntettek elkövetésének tömkelegén alapuló politikai rendszer, tehát kriminalisztikai jelenség, s az, ami szülőhazájában, Oroszországban 1917-től 1991-ig, illetve nálunk, Magyarországon 1919-ben, majd 1947 és 1989 között történt csak büntetőjogi szempontból értelmezhető.

Solton Szamuely a helyi jegyzőt és három társát a községháza előtti fákra akasztatta fel. A jegyző felesége kilenc hónapos másállapotban volt, és könyörgött Szamuelynek, hogy kegyelmezzen urának. Szamuely azt ígérte, hogy levéteti urát a kötélről, ha a felesége kihúzza alóla a zsámolyt. A szegény asszony hitt neki, kihúzta férje alól a zsámolyt, s könyörgött, hogy vágják le férjét a kötélről. Szamuely kinevette, mire az asszony csaknem őrülten összeesett.

Mindezek csak ízelítő volt, az igazi megpróbáltatások a magyar társadalom számára 1944-45-ben érkeztek el, amikor a szovjet Vörös Hadsereg hordái elözönlötték Magyarországot. A szovjetek összességében 750 ezer embert hurcoltak el szovjetunióbeli Gulág-lágerekbe, ahol rabszolgamunkát végeztettek velük, és legalább 300 ezren pusztultak el közülük betegségben, sebesülésben, az éhezés miatt, vagy a dermesztő fagytól.

Az 1947-es kommunista hatalomátvétel után az ÁVH, a politikai rendőrség figyelte az állampolgárok minden lépését. Az '50-es években kb. 650 ezer ember ellen folyt eljárás, s ebből több mint 390 ezret el is ítéltek. Ezen kívül több mint 800 ezer embert sújtottak rendőrségi büntetéssel. Szinte nem volt olyan család az országban, amelynek valamelyik tagja ne került volna az ÁVH látókörébe.

A példátlan elnyomás 1956-ban forradalomhoz és szabadságharchoz vezetett, amelyet az akkori világ legerősebb ármádiája, a Vörös Hadsereg eltiport Kádár Jánosnak és hazaáruló társainak a közreműködésével. Az egyesek emlékezetében még ma is olyan szépnek látszó Kádár-kor kezdetét olyan megtorlás kísérte, amely legalább 100 ezer embert érintett közvetlenül. Több 10 ezer embert deportáltak büntetőtáborokba, 35 ezer ember ellen indítottak bűnpert, bebörtönöztek 30 ezret, több ezret deportáltak a Szovjetunióba, mintegy 400 felkelőt kivégeztek. Ezen kívül 200-250 ezer magyar ment száműzetésbe az Egyesült Államoktól Nyugat-Európán át Ausztráliáig és Új-Zélandig a szabad világ számos országába. Jórészt tehetséges fiatalok, akik majd később új, választott hazájukban lesznek egyetemi tanárok, kutatók, híres írók, újságírók, stb.

Összefoglalva a kommunizmus össznemzeti katasztrófa volt: a halálos áldozatokon túl, a bebörtönzötteken valamint a lelkileg és fizikailag megrokkant honfitársainkon túl az állásukból eltávolítottakon keresztül még a ma élő generációk is a kommunizmus áldozatainak tekinthetik magukat. Persze a magyar társdalom tisztességes többsége hiába is várta sokáig naivan teljes joggal azt, hogy az egykori hóhérai, akik közül sokan még ma is itt élnek közöttünk – sőt, az utódpárt, az MSZP soraiban vagy értelmiségi holdudvarában bizonygatják, hogy ez a párt már nem az a párt –, legalább megkövessék, s bocsánatot kérjenek tőle. Ez nem történt meg a mai napig, és a kommunista mentalitást ismerve nem is fog soha.

Az elvtársakat nagyon jól ismerő 1956-os halálraítélt, majd kegyelemből életfogytiglanra bebörtönzött Wittner Mária mondotta a parlament 2001. évi emlékülésén a következőket:

„Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat, az élőket, a holtakat, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. Vádoljuk őket, mert a lenini utat honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja volt ez, a tovább haladásuk tétje milliónyi emberélet volt. Vádoljuk őket, mert nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg még holtukban is.

Vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében. Vádoljuk őket az otthonuktól megfosztott és kitelepített polgárok nevében, kiknek kiszemelt otthonukba betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját.

Vádoljuk őket a recski haláltábor megkínzott, megalázott rabjai nevében.

Vádoljuk őket a munkaszolgálatosok nevében.

Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében, az ÁHV mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében.

Vádoljuk őket a hatmillió meg nem született magyar gyermek nevében.

Vádoljuk őket a legdrágább kincs, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát és az otthon melegét.

Vádoljuk őket a legfőbb érték, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra, vagy zártak börtönbe hosszú évekre.

Vádoljuk őket a megalázott, megkínzott bajtársaink nevében.

Vádoljuk őket a sortüzek áldozatai nevében.

Vádoljuk őket, mert kiölték az emberből a hitet, a morált és a reményt, egy egyszerű, tisztább élet reményét.

Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, s mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket.

Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, mert a dolgos magyar nép munkájából, elveiket megtagadva lettek vörös kapitalisták.

Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, és így kiszolgáltatottá tették őket.

Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú, dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos nyugdíjaséveiket.

Vádoljuk őket történelmünk meghamisításáért. Vádolnak az élők és vádolnak a meggyilkolt halottak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak.

Ezért az áldozatok nevében megállapítom: soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek a magyar parlamentben még most is, és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára?”

A ma embere, a mai fiatalok számára ismeretlen és felfoghatatlan dolgok ezek. Az új mozgalmak is igyekeznek elbagatellizálni a borzalmakat, néhányan pedig már-már nosztalgiával néznek vissza ezekre az évekre.

Évente egyszer, az áldozatok emléknapján azonban mindenkit emlékeztetnünk kell arra, mi az, amit soha nem szabad feledni!

(Részlet Szegedi Attila képviselő megemlékezéséből.)